Három királyok...

A bejgli illata betöltötte a lakás minden zugát, a gyerekek izgatottan szaladgáltak a lépcsőn, ugyanazt a kérdést szajkózva szüntelen: „Mikor jönnek már?”. Hátradőltem. Egész évben észre se vettem, hogy milyen kényelmesen lehet pihenni a forgószékemben. Különös is volt, ahogy a háttámla és az ülőlap egyszerre mozdult, a rugó rögtön megfeszült. Mi mindent nem vettem még észre? Hogy a gyerekek mekkorát nőttek? Hogy a kisebbik már sokkal tisztábban ejti az „r” betűt? Hogy a feleségemnek rövidebb lett a haja? Kellett már ez a karácsony. Hogy újra együtt legyünk és megálljunk. Hogy egyszer végre apró semmiségekről beszélgessünk, önfeledten, feszültségek nélkül.
- Drágám, tudtad, hogy ez a szék igazán kényelmes? – kiáltottam be a konyhába, miközben megpördültem a székben. – Jé, még a karfája is állítható!
A feleségem felhúzott szemöldökkel kinézett a konyhából.
- Tényleg többet kellene pihenned! – csöngettek. – Kinyitom!
Óvatosan benyomtam a számítógépem indítógombját. Halkan felzúgott. Az előszobából zsibongás hangja kúszott be a nappaliba. Majd hamarosan megjelentek az unokaöcséim.
- Megjöttek, megjöttek! – a gyerekek viharként száguldottak keresztül a nappalin, hogy unokatestvéreik nyakába ugorjanak. Sorba jelent meg feleségem oldalán a két sógornőm is. Majd az öcsém és a bátyám. Cinkos vigyorral az arcukon léptek be a helységben.
- Folytatjuk? – kérdezte az öcsém.
- Micsoda kérdés? – hördült fel a bátyám. – Persze, hogy folytatjuk!
Sokat sejtetően bólintottam.
- Ne merjetek karácsonykor dolgozni! – kiáltott fel a feleségem, miközben a sógornőim gyűrűjében eltűnt a konyha mélyén.
- Sose tennénk olyat! – vigyorogtam, miközben testvérem székeket húztak mellém. Lassan betöltött a képernyőn a kedvenc stratégiai játékunk, amiben mi voltunk a legjobbak. A legnagyobb királyok. Ott folytattuk, ahol előző karácsonykor abbahagytuk.

Crown vagyok. Velem fejedelemnek érezheted magad.